Mese, zene, végtelenség

„A zene tárgya egyes-egyedül a végtelenség...” írja valahol E. T. A. Hoffmann, a modern európai kultúra egyik legérdekesebb figurája.

Máshol ezt részletesebben is kifejti:

„A zene ismeretlen birodalmat tár fel az ember előtt, egy olyan világot, melynek semmi köze az érzékletek külső világához, minden határozott érzést otthagy, hogy átadja magát a végtelen kimondhatatlan vágyának.”

De ki ez az ember, akinek még az is adatott, hogy az utókor skrupulózuson írja neveinek betűit?  Hát ő Ernst Theodor Amadeus Hoffmann német író, komponista és zenekritikus (Königsberg, 1776. január 24. – Berlin, 1822. június 25.), ilyetén azon kevesek egyike, akik szinte egyformán jeleskedtek irodalomban és zenében.

És még egy rendhagyó teljesítménye: egy ember, aki adott és kapott is a zene világában. Sokaknak az ő művei, meséi adtak ihletet, avagy éppen konkrét librettót (például Csajkovszkij Diótörőjének), más meg róla komponált operát, amit, lássuk be, nem sok ember mondhat el magáról. Ez tudniillik Jacques Offenbach Hoffmann meséi című „fantasztikus” operája, a francia operairodalom egyik legnépszerűbb darabja. (No persze, hiszen a francia Offenbach német…)

* * * 

Nem tudom, tudnak-e követni…

Ezt a blogot azért csináltam, hogy megtanuljam a módját, hogy lehet úgy csinálni blogot, hogy nem csinálunk semmit.

Nos, valamit azért csinálni kell, például olvasni, nézegetni a weben, bármit. Természetesen érdemes értelmes, okos, szép dolgokat olvasni, nézegetni, de ezt mindenkire rá kell bízni. A lényeg az, hogy van olyan technológia, amelynek segítségével, ha ráklikkelsz arra, ami éppen megtetszett, az megjelenik abban a bizonyos „nem csinált” blogodban. Tehát készül, frissül a blogod, anélkül, hogy te feléje néznél… Tetszik?

De ne tessék sóhajtózni „Bár lehetne ezzel pénzt csinálni…”

Tanulni! Tanulni! Tanulni!

Introduce myself, not say goodbye! 

* * *

Egy ember, két nyelv – az majdnem két ember...

Ha jól ismersz két nyelvet, páratlan lehetőséget kapsz akár percenként megérezni, és megcsodálni hol az egyik, hol a másik nyelv szépségét, tömörségét, minőségét.

Alkalomhoz nem is kell beszélgetni, elég, ha gondolkozol… És,ugyebár, folyton gondolkozunk…

Tetejében játék az egész.

* * *

Igazság, háború, béke

Fiat iustitia, et pereat mundus! Értelemszerű fordításban: Legyen igazság, még ha oda is vész a világ! Ez volt a legenda szerint I. Habsburg Ferdinánd jelszava. Ez valójában a modern, vagyis a római jog több, mint 2000 éves alaptétele.

Sokféleképpen jellemzik a sokféle jelzővel jelzett 20-ik századat. Bár ekkor zajlottak a világtörténelem legnagyobb hatású forradalmai, mindenekelőtt az orosz és a kínai, a forradalmak évszázada dicső névre a 19-ik század szerzett jogosultságot. Maradt – de sajnos nem érdemtelenül – a legdicstelenebb elnevezés: a háborúk évszázada. Talán tapintatból, avagy a nagy zűrzavar miatt ez az elnevezés valójában nem lett közkeletű, inkább tény…

Háborúk? Ki tud olyan évszázadot mondani, amikor nem folytak öldöklő háborúk? Mégis, a 20. század tragikus fordulatot hozott nem csupán száz háborújával és több százmillió áldozatával. A 20 század felfedezte a világháborút, és ebből mindjárt kettőt is vívott, felfedezte a hidegháború, a piszkos háborút, a pszichológiai háborút, a titkos háborút, a béketeremtést…

És ahogy a görög világban, ahol az egymást a földön öldöklő harcosok feje fölött az istenek az égen vívtak egymással, a 20. században a földi pokol fölött hitek, kultúrák és ideológiák viaskodtak egymással. Ez is bekerült közbeszédünkbe, mint a háborúk híre. Csakhogy amikor ideológiák hitekről, kultúrákról és ideológiákról beszélünk, „azok” hitetlenségéről, vadságáról, gonosz („reakciós”, „ordas”, „szélsőséges” stb.) ideológiájáról értekezünk. Ezt ki-ki erkölcsi imperatívusza alapján teszi, de közben elsikkad a háborús logika erkölcstelensége.

Mert amikor azt mondjuk, hogy az én ideológiám szemben áll, „harcol” az ő ideológiájával, háborús táborokat jelölök ki. Mert, ha magamat ennek, őt annak az ideológiának a harcosaként láttatom ebben a háborúzó világban, adom a háború utánpótlását.

Segítene kitörni az ördögi körből, ha feleszmélünk: a 20. század igazságok harca – is.

Az igazság varázsszava pedig az, ami megnyithatja az utat a békéhez.

De bízhatunk-e ebben, ha eszünkbe jut a „Legyen igazság, még ha oda is vész a világ!” ősi jelszava – és eszelős sok ezeréves gyakorlata?

Miért, lenne választásunk?

Lehet, és kell bízni! Kell, és lehet bízni! Ha eltérő a hitünk, kultúránk, ideológiánk, esély a tolerancia. Ha eltérőek az igazságaink, esély a kölcsönös megértés és igazságaink kiszélesítése egy közös igazsággá, békévé.

* * * 

Ortodoxia és újítás

Feleszmélésem óta kezdett tudatosulni bennem egy sajátos kettősség, gimnazista koromban már egészen tisztán láttam: szilárd ortodox is vagyok, lelkes újító is. Ez nem csak a politikára vonatkozott, ahol a legkönnyebb ezt értelmezni, de mindenre… (Hogy a „minden” ne hasson üres frázisként, mondjuk vonatkozott ez a művészetre, erkölcsre stb.)

Világosan láttam, hogy mind a hétköznapok mélyében, mind a közélet rivaldafényes színpadán más típusok, más típusú lelkületek sikeresek. A leggyakoribb a kritikus attitűd, a minden, vagy legalább majdnem mindennek a tagadása, akár gyűlölete. Terveztem is A kritikátlan kritika kritikája megírását. Nem lett volna hosszú. (Azóta be is bizonyosodott a számomra, hogy a hosszú mű nem az én műfajom. Az is bebizonyosodott, hogy a haiku az én műfajom.)

(Folytatom.)

Siker vs érték

Hasznos információ-e avagy gyalázatos manipuláció a népszerűségi lista? Legtöbben ezt a könyvet vásárolták meg, legtöbben ezt a filmet nézték meg az elmúlt héten harsogják. Ha egy könyvet kellene venned, vagy egy filmet kellene megnézned, melyik lenne az?

Ma már a listák hitelességében alig ha kell kételkedni. Amit közölnek, az makacs (üzleti) tény. Mégis, ez a gyakorlat rossz, kártékony. A népszerűségi lista valamilyen értékbeli sorrendet sugall, pedig dehogy az. Üzleti sikerességi sorrendet közöl, de egyben még nagyobb előnyhöz juttatja azokat, amelyek már szereztek előnyt.

Elgondolkoztam a feladványon, mint játékelméleti feladványon. Lehetséges-e olyan megoldás, amellyel objektíven határozhatnánk meg a szubjektíven érzett értéket? Az, hogy egy könyv jó-e, értékes-e – számomra, csak általam eldönthető kérdés. A népszerűségi index számomra egyszerűen érdektelen. Jó, de azt nem tehetem meg, hogy elolvasom az összes megjelenő könyvet azért, hogy megtaláljam a legjobbat. Mégis kellene egy segítség. Mi lehetne az?

Némi gondolkodás után a következő megoldás körvonalazódott fejemben: valahol lehetőséget kellene biztosítani, hogy a feladatra – önkéntesen – vállalkozó hivatásos és amatőr kritikusok („próbaolvasók”) regisztráljanak. Minden kiadónak lehetősége lenne, hogy néhány (minél több) véletlenül kiválasztott próbaolvasónak kikölcsönzi az újdonságát, a próbaolvasók pedig azt elolvassák és értékelik. Ilyen egyszerű lenne – a megoldás (játékelméleti) alapja. A gyakorlati kivitelezést pedig több körben, ha tetszik, a végtelenségig lehetne csiszolni.

* * *

Múlt, jelen, jövő, mind ez most

Múlt, jelen, jövő… Mindegyik tud bántani, mindegyik tud erősíteni.

Leginkább a jelenen vagyunk urak, de ehhez is kompetencia kell. Itt mindenképpen szemtől szemben állhatunk az ellenféllel. Mert itt vagyunk. Tanulgathatjuk az utazást a múltba, a jövőbe. Gondolatunk nem ismer lehetetlent. De kezünket nem dughatjuk a múltba vagy a jövőbe, mint Alice a tükörbe. Vagy ki tudja, lehet, hogy egyszer feltalálnak egy ilyen gépet, mint a laboratóriumi manipulátor: becsúsztatod kezeidet két szilárd jelenből öntött kesztyűbe, és ezekkel babrálsz a múlt vagy jövő üvegdobozába.

Mindenképpen óvatosan kell dolgozni, mert a múlt is bedughatja kezét, vagy éppen fogát biztonságosnak hitt jelenünkbe. A napokban olvastam, hogy a kobra levágott feje halálra mart egy kínai szakácsot. Bizony, ez a kobra már a múlté volt… De még mart egyet a jelenbe…

Nem biztos, hogy ideillenek, de valami miatt Nietzsche szavai jutottak eszembe: „Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád.”

 * * *