Ma
is késő este róttam az utat hazafelé, mélyen elgondolkozva mély gondolataim…
Azért annyira nem szoktam elgondolkozni az utcán, hogy lelépve a járdáról
ne nézzek balra meg jobbra. Hú, de milyen sötét is ez kis újlipótvárosi (nekem
most kereszt) utca… No mindegy, annál könnyebb észrevenni, ha jön egy autó.
Mert az autók fényszórói a sötétben messziről észrevehetők. Nem látok semmi
fényt. Elindulok. És akkor hírtelenül látok egy fura sebesen közeledő árnyat.
Bicikli, fut át a 95%-ban mély gondolatok által elfoglalt agyamban. Hát
persze, ezek a biciklisták… minden kivilágítás nélkül… (Akadnak!...)
Közben az események feldolgozása két párhuzamos szálon fut: az egyiken „vigyázz!
esetleg gyorsítsd lépteidet”; „ugyan már, egy biciklista ne tudna elkerülni egy
embert…” A másik szálon: „te, ez nem is bicikli! de mi lehet akkor? mozog… mit
mozog, repül! de furán, mintha imbolyogna… részeg? képtelenség! egy részeg nem halad
ilyen gyorsan…” És ekkor a sötét kép élesen-elmésen megvilágosodik agyamban:
egy görkorcsolyás!
Az egész 4-5 másodpercig tartott. A következő 2-3 másodpercben a
görkorcsolyázó elsuhan – talán centikre – a hátam mögött…
A két szál kifutott. A harmadik, rövidke néhány lépésig még tekeredik
agysejtjeim dzsungelében: hát kell-e mindenre törvény? kell-e törvény ahhoz,
hogy egy a sötétben görkorcsolyázó ember magára tűzzön egy világító lámpát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése