2019. augusztus 12., hétfő

A Pí-prímek


Közhely számba megy, hogy a prímszámok a természetes számok építőkövei, „atomjai”.
Ezt úgy kell érteni, hogy minden természetes szám bontható – éspedig a számelmélet „alaptétele” szerint egyetlenegy módon – prímek szorzatára (közben ők maguk semmire nem bonthatók).
Semmi kétség, ez a lényeg. Sőt, szinte minden, amit az építőkövek „építő jellegéről” lehet mondani.
És ekkor jött a kérdés: miképpen építhetünk még valamit prímekből. Esetleg megfordítva: szemügyre veszünk egy kész „építményt”, és megkeressük a prímeket, amelyből az épült.
„A számok” című kötetemben megemlítem a 2357 számot: „2357 Az első négy prímszám, összeírva, amely maga is prím! A különös sorozat valójában ritkán ad prímet: 2 (prím), 23 (prím), 235 (már nem prím), 2357 (prím), utána viszont már nem sikerült újabb prímet találni, ezzel együtt nem sokat kockáztatunk, ha feltesszük ez a sorozat is végtelen sok prímet tartalmaz!”
No, de a 2357 vizsgálata nem túl bonyolult és így kellően izgalmas „építmény”.
Mit, milyen „Akropoliszt” nézzünk meg? És ekkor a matematika nagy büszkeségére gondoltam, a híres-nevezetes Pí számra.
A feladatot így láttam: „feldarabolni Pí számjegysorát szorosan egymást követő prímekre. A művelet egyféleképpen végezhető el, ha kikötjük, hogy mindig a legkisebb „letörhető darabot” törjük le. Tehát ha éppen a fenti számjegysorra akadunk (van ilyen a Píben), akkor a 23-at vesszük a következő „építőkőnek”, nem megyünk tovább a gyorsabb munka reményében.
Az algoritmus pedig egyszerű és egyértelmű: ha lehatároltuk az egyik prímet, és kezdjük vizsgálni a következő számjegy-szekvenciát, minden egyes számjegy hozzászámításánál kapunk egy természetes számot, amely vagy prím, vagy nem prím. Mondhatni, kényszerpályán vagyunk, az eredmény, vagyis az így megkapott prímszámsor csak egy lehet. Az, amit a Pí ad.
Bevallom, amikor neki láttam a munkának, egy kicsit izgultam: nem az derül ki, hogy az eredmény többségében egy meg kétszámjegyű „homoknak” bizonyult. Ám szinte azonnal jött a döbbenet..
Előtte hogy mutassam be a nagyérdemű közönségnek a csodás Pí rövidke elejét. Tessék:
3.1415926535897932384626433832795028841971693993751058209749445923078164062862089986280348253421170679821480865132823066470938446095505822317253594081284811174502841027019385211055596446229489549303819644288109756659334461284756482337867831652712019091456485669234603486104543266482133936072602491412737245870066063…
Higgyék el, a véletlen hozta így, hogy ez 314 számjegy a 100 ezerből, amellyel dolgozom. (Most megnéztem, abban a 2357 szekvencia 18-szor fordul elő. Volt egy röpke szándékom, hogy az zárja le a mintát, de az a 15071. pozícióban kezdődik. Ennyi számjegy agyon nyomná ezt a rövid cikket.
Nos, lássuk az eredményt.
Az egész egy prímmel kezdődik: 3.
Az 1 nem „rendes” prím. A 14 végképp nem az, hisz páros, a 141-ről is lerí, hogy 3-mal osztható, 1415-ről meg az, hogy 5-tel osztható.
És mily megkönnyebbülés: 14159 prím. Ez jó. Ez nem homok.
És ekkor jött a megdöbbenés. Hosszabbadott és hosszabbodott a kevetkező számjegy-sor, és csak nem akart prím lenni. A reményt egy perig nem veszítettem el, de türelmem nagyon kezdett fogyni. Végül meg is jelent az eredménytáblán: ez már prím!
Mi volt az?
Hát ez: 265358979323846264338327950288419716939937510582097494459230781640628620899862803
Tessék jól megnézni, és megjegyezni: ez a Pí harmadik prímszám-építőköve! Szilárd alapok, nemde?
De így fog menni ez a feltárási munka? Nem egy sétagalopp…
A Pí próbált lelket lehelni belém: a negyedik prímszáma 4825342117
Aztán az ötödik egészen emberi léptékű, kis gonddal: 067.
Nagyon nem hiányzott ez a nulla ott. Hogyan legyen kezelve ez a szituáció, amikor két prím közé egy vagy több nulla is van? Hozzáadni az új prím súlyos hibalehetőséget teremt.
Nehéz kérdés. Nem tudom, mi lenne a jó kezelése ennek a fugának… De majd csak születik egy jó megoldás. (Amúgy sejthető, hogy nem lesz túl sok ilyen, legfeljebb végtelen…)
Azzal fejezem ma, hogy nem vagyok kész a hatodik építőkő kiásásával. Örülnék minden hozzájárulásnak (mondom mindenkinek, de főleg az ifjú számsámán-tanoncokra számítva).
  


* * *

2019. augusztus 11., vasárnap

A kagyló



A kagyló
Az idős bölcs szeretett kiülni alkonyatkor a trónusra emlékeztető nagy kőre, és figyelni, ahogy a lenyugvó nap fénye a tengerhullámok ezreiben szikrázik.
Ma megint megjelent a nő, aki az elmúlt hetekben többször feltűnt ezen az eldugott vad parton. Mindig hirtelenül jelent meg, és hirtelenül tűnt el. A bölcsnek eddig nem sikerült megfigyelnie honnan, melyik úton jön, melyik úton megy el. A nő lassan lépkedett a víz szélén, merengve a távolba, közben játszott dús vöröses hajának egy-egy tincsével. Soha nem közeledett senkihez, csak a gyerekek mellett állt meg, és hosszasan nézte játékukat. Most viszont egy idő után váratlanul a bölcshöz lépett, eléje tartotta a kezét.
– Szép a kagylóm? – kérdezte, és kinyitotta a tenyerét.
A bölcs végig a szemébe nézett, rá sem pillantott a kagylóra.
– Szép.
– Neked adom.
A bölcs most ránézett a kinyitott kézre, felvette óvatosan a fehér kagylót, felemelte a fénybe, és hosszasan elgyönyörködött benne.
– Mi a neved? – kérdezte a nő.
– Theodorosz. – lassan rajzolt botjával egy kört a finom homokba. – De úgy csúfolnak, hogy Ateista Theodorosz.
A nő felnevetett.
– Jó ajándéka vagy az isteneknek… Valóban nem hiszed, hogy vannak istenek?
– Én csak annyit mondok, hogy nem tudom… Lehet, hogy voltak… Bár kétlem… Lehet, hogy vannak… Bár ezt is erősen kétlem… Ám hiszem, hogy lesznek… Vagy legalább reménykedem.
A nő tekintete annyira sötét és súlyos lett, hogy a férfi úgy érezte, mintha viharfelhők borultak volna a nyugvó napra.
– Reménykedel, hogy lesznek… Mintha jó dolog lenne ez! Biztosíthatlak, hogy még vannak, és veszedelmes nem hinni ebben. Veszedelmes nem félni őket. Reménykedni pedig hiú, haszontalan dolog.
A nő leült a bölcs mellé, és kecsesen kinyújtotta lábait.
– Ezek szerint te is hiszel az istenek létezésében, csak éppen nagyon nem kedveled őket. Megcsaltak volna? – kérdezte pajzánul a bölcs, és megbökte vállával a nőt.
– Nem adtam nekik alkalmat… Ellenkezőleg, én csaltam meg őket… Vagy legalábbis úgy érzik…
Egy sirály szállt le eléjük, és nyugtalanul fürkészte a tengerhullámok fényjátékát.
A nő hirtelenül az öreghez fordult, szemébe fúrta tekintetét.
– Nem hiszel nekem, igaz? Te sem hiszel nekem! Bolondnak tartasz.
– Szépnek tartalak. Szépnek és jónak. És ezért kedvellek. De tőlem ne vedd zokon, hogy nem hiszek el mindent, amit mondanak. Ez biztosan azért van, mert sok mindent láttam, és sok mindent megtanultam az életben. Így valóban kételkedve fogadom az emberek beszédét. – gyengéden átkarolta a nő vállát, és egy kicsit csipkelődően kérdezte: – De te miért vagy ennyire érzékeny erre. A világ tele van hiszékeny emberekkel. Nem tudsz betelni azok hiszékenységével?
A nő nem húzta el magát az öreg férfi öleléséből, de érezni lehetett, hogy lelke most nincs ott.
– Amikor fontos dolgokról van szó, a hiszékenyek sem hisznek nekem… Minél hiszékenyebbek, annál kevésbé hisznek szavamnak… Az okosokon pedig látom a kínt, hogy próbálnának elgondolkozni, akár hinni is nekem, de mintha valami akadályozná ebben őket, mintha viaskodniuk kellene valamilyen erővel… Végül inkább menekülnének a hitetlenségbe, mert ösztönösen érzik, milyen megalázó a gyengeségük ezzel a láthatatlan erővel szemben…
– Szegény nő… Súlyos teher lehet ez neked…
– Ez nem teher. Ez büntetés… De igazad van, teher is… Ezért jó büntetésnek…
– Csoda nő vagy, kedves ismeretlenem!
A nő még ült pár percig szótlanul, aztán felállt és köszönés nélkül lassan elindult keleti irányba.
– Látlak holnap? – szólt utána a bölcs, elcsodálkozva kérdésén.
– Látsz… Majd valamikor…
~ ~ ~
Az öreg bölcs minden nap kiült a trónusára és órákig gondolkozott magában. Nyugtalan idők járták, többször katonai oszlopok is elvonultak a közeli országúton. Harmadnap egy hajó tűnt fel nyugat felől. Theodorosz figyelte, gondolataiban elmerülve, nem vette észre az ismeretlen nő jöttét.
– Melyik királytól származol?
Theodorosz felnevetett, de közben egy kellemes melegséget érzett meg szívében: „Milyen szép a hangja!”
  


Sose búcsúzz


2019. augusztus 6., kedd

A Kalasnyikov-elmélet



A Kalasnyikov-elmélet
– Meddig élek még? Még ennyit? Tavasszal lettem ötvenéves. Száz évet élni ma már nem csoda… De mennyit kellene élnünk, hogy ne akarjunk még tovább itt maradni? Túl nagy, netán mérgező vágy örök életre áhítozni?
– De minek az örök élete tenne boldoggá? Magad számára kérnéd, ahogy vagy, testtel-lélekkel? Vagy az is megnyugtatna, ha csupán az oly érző lelkednek adatik meg?
– Nekem, és persze, nem csak nekem a testem is „oly érző”. De, tudom, te nem hiszel a lélek halhatatlanságában sem. Igaz? – kérdezte rezignáltan Jacques, közben tekintete szinte könyörgött egy megnyugtató tagadó válaszért. Beleivott vörös borába.
– Én nem hiszek semmiben, de szívesen eljátszom minden gondolattal… – válaszolt zavart mosollyal Jean.
Hosszasan elmerengett. A magas házsorok között a már lilába forduló égnek csak egy keskeny csíkja látszott. A lila 50 árnyalatával, néhány apró magányos bárányfelhő fehérjével, szabályos időközönként elhúzó repülőgépével ez a távoli égszelet is az esti város, az utcai nyűzsgés, a vidám, fényes tarkaság része akart lenni, legalábbis úgy gondolta Jean, a festő, költő és filozófus. De érezve Jacques súlyos tekintetét, megszeppent, és folytatta.
– Vannak vallások, amelyek azt hirdetik, hogy a lélek öröktől örökké él, csak vándorol egyik testből a másikba. Mások, mint például az Írás vallásai csak annyit mondanak, hogy aki megszületett, az saját lelket kap, amely innentől kezdve halhatatlan. De arról, hogy ezek a majd örökre megmaradó lelkek honnan jönnek, hol, mikor, hogyan és miért keletkeznek, ezek a vallások valójában hallgatnak. Közben persze, ezekről a kérdésekről ezerszámra vannak egyéni vélekedések, spekulációk, egész elméletek, iskolák, próféciák, titkos tanok is találhatók… De a lényeg változatlanul az, hogy az Írás vallásai szerint a lelkek az emberrel együtt születnek, az ember szaporodásával együtt szaporodnak. Hogyan? Jótékony homály fedi…
– Hát az első esetről, miképpen látták el lélekkel az első, frissen elkészített embert, van leírásunk. – vetette közbe fel Jacques tetetett komolysággal, szippantgatva a szőlő és a napfény igazságát rejtegető bor finom illatát.
– Remélem, most nem a szemtelen Jean Effel mesteremre gondolsz! – nevetett Jean. – De vajon hol az igazság?…
A kávézó terasza előtt japán turisták csoportja vonul el, meg-megállva és hangosan vitatkozva.
– Látod, én úgy gondolom, hogy a helyzet éppen fordítva áll, mint ahogy a Könyv hívei hirdetik. Szerintem lelkünk öröktől létezik, öröktől jön, öröktől készül földi életére, vagy arra, ami osztályrészül kijut neki, és ha teljesítette feladatát, küldetése véget ér, elenyészik… Leteszi a fegyvert, vagy a lantot, vagy amit akarsz…
Jacques döbbent, tágra nyílt szemekkel nézte barátját. Jean megint hosszasan figyelte a most már bársonyos feketébe boruló ég-csíkot. Súlyos szomorúsággal mondta:
– Nem tudom, mi történhet a lélekkel utána… Lehet, miért ne lehetne, hogy van folytatás… Legalább egyesek számára…
  

Sose búcsúzz

2019. augusztus 3., szombat

Egy matematikai sejtés

Sejtésem szerint minden természetes, vagyis pozitív egész szám előállítható mint egy egész szám négyzetének és legfeljebb két prímszámnak az összege.
Ebben az esetben fontos (hiszen ellenkező esetben nem igaz a sejtés), hogy az 1-et is a prímek közé számítsuk. (Személyes álláspontom az, hogy az 1-et mindenképpen prímnek kell tekinteni, de megtartva, sőt, mégy gyarapítva a megkülönböztetéseket: 1-nél nagyobb, illetve 2-nél nagyobb prímekről beszélve. Hagyománytiszteletből indokolt az 1-nél nagyobb prímeket hívni, a kettőnél nagyobbakat lehetne nagy prímeknek hívni, az 1-et is magába foglaló halmaz tagjait pedig nevezhetjük abszolút prímeknek. 1 nem csak azért érdemli meg a tiszteletet, mert minden szám őse, hanem mert teljesíti a prímszám legtermészetesebb meghatározását, miszerint p prím, ha ab=p-ből az következik, hogy vagy a=1 és b=p, vagy fordítva.)
Lássunk néhány példát, amely értelemszerűen csak alátámasztja, de nem bizonyítja a sejtést.
1 = 1 + 02
2 = 1 + 12
3 = 3 + 02
4 = 3 + 12
5 = 5 + 02
6 = 5 + 12
7 = 7 + 02
8 = 7 + 12
9 = 5 + 22
10 = 1 + 32
100 = 19 + 92
1000 = 919 + 92
10000 = 199 + 992
123 = 2 + 112
1234 = 1009 + 152
12345 = 1109 + 1062

Könnyen megfigyelhető, hogy sok esetben a szám többféleképpen állítható elő. Például:
12345 = 1109 + 1062 = 2741 + 982

Érdekes tény, hogy a természetes számok túlnyomó része előállítható egy négyzet és egy prím összegeként, de akadnak „nehéz” esetek, amelyeket csak két prím segítségével lehet megoldani.
Az eddigi – mások által is jelzett – eredmények szerint 100-ig hat kivétel van.
25 = 5 + 19 + 12
34 = 11+ 23 + 02
58 = 3 + 53 + 12
64 = 11 + 53 + 02
85 = 31 + 53 + 12
91 = 2 + 89  + 02

A 100 és 1000 közé eső „nehéz” esetek: 121, 130, 169, 196, 214, 289, 324, 370, 400, 526, 529, 625, 676, 706, 771, 784, 841. Látható, hogy ezek gyakorisága meredeken csökken, de vélhetően ezek nem „fogynak ki”. Azt gyanítom például, hogy a
22(2k+1)
alakú számok mind nehéz esetek. (Bizonyára jó lenne valami nevet adni a kétféle természetes számnak.)
Felmerült-e már régebben ez a sejtés, nem tudom. Ezért sem akartam még „nevet” adni neki (ami nem fontos, de kényelmes, ha említjük).
Azt viszont – sajnos – biztosra veszem, hogy ezt az állítást ugyanúgy nem lehet bebizonyítani, mint a híres Goldbach-sejtés (aminek szerintem semmi köze a Gödel-féle „nemteljességi” tételhez, hanem a prímek misztikumának köszönhetjük).
Ilyen a világunk.


2019. március 3. Szimeonov Todor

* * *

2019. augusztus 2., péntek

A terem titka



A terem titka

Te értelmes és komoly ember vagy. Azt hiszem, te meg tudnál érteni, és a hallgatásodra is számíthatok… Ez hihetetlenül fontos… Életem függhet ettől… Nem, nem akarom, hogy ígérgess nekem. Mit számítanak a szavak… Én valahogy érzem, hogy számíthatok rád…
Kezdetben nem igen fogsz hinni nekem… Sőt, te már most sem hiszel igazán. Például nem hiszed el, hogy veszélyben lehet az életem attól, hogy megosztok így, ismeretlenül veled egy zavaros történetet… Magam is belátom, sokszor nem könnyű felmérni a dolgokat, mit is jelentenek egyáltalában. De csak hallgass meg figyelmesen, majd lassanként rájössz, hogy nem agyrém, amit elárulok neked…
Az egész azzal kezdődött, hogy nyolc éve a zebrán elütött egy drága terepjáró. Nyolc éve, három hónapja és két napja… Csúnyán összetört, nagyon csúnyán. Bevittek a baleseti klinikára, fél napig operáltak, aztán kitoltak az intenzív osztályra, ahol egy óra múlva kómába kerültem, azt mondták… Valójában meghaltam, de mivel egy csomó gépre voltam bekötve, nem vették észre, vagy nem akarták bevallani, hogy meghaltam, és így tartották működésben a halott testemet, majdnem nyolc évig. Nagyritkán – megszokásból?, nosztalgiából? – visszajártam hálni testembe… Mi tagadás, szerettem a testemet, jól éreztem magamat benne. Igen sajnáltam… Egy ilyen alkalomkor valami új berendezést kapcsoltak a testemre, az felrázkódott, feléledt, és én azt mondanám: pechemre, beszorultam régi testembe. Az orvosok észrevették, csodát kiáltottak, egymás után kikapcsolták a gépeket, és egy sor tudományos konferenciát hívnak össze azóta is. Egy hónapja hazaengedtek…
Nem, nem kell szörnyülködni vagy sajnálni engem. De irigyelni sem, hogy második életet kaptam volna… Nincs második élet.
 A fontos az, hogy egy titok birtokába jutottam. Igazából ez nem titok önmagában. Ez titok az emberek számára…
Ó, tudom, sokan beleesnek a klinikai halál állapotába, ahonnan valamit látni lehet, de mit, ők sem értik. Mert nem igazi halottak. Én meg majdnem nyolc évig az voltam. Megismertem, megszoktam az ottani világot. Akár azt is mondhatnám, hogy megszerettem. Sok mindenben rutint is szereztem, helyet vívtam ki magamnak több társaságban…
Most miért nézel így rám? Elmeállapotomban kételkedsz? Ne kételkedj, ne nyugtalankodj, ugyanannyira normális vagyok, mint kilenc éve, vagy mondjuk, mint te. Az ember nem lesz kevésbé normális, ha megtud egy titkot. Bár igaz, hogy a titkok megviselik az embert, ha tudja, ha nem tudja azokat. Nehéz is eldönteni, melyik állapot rosszabb…
De nem csigázom tovább az érdeklődésedet, sejtem, hogy most mindent odaadnál ezért a titokért. Rendben, itt a lényeg, amelyre kíváncsi vagy: igen, van élet a halál után, de fel nem fogható törvények szerint… Itt, vagyis ott, odaát minden más. Valami egy kicsit más, valami egészen más… De ebben sem ismeri ki magát az ember, mert semmi nem állandó. Ugyanaz a valami, vagy valaki egyszer egy kicsit más, máskor nagyon más… Nehéz erre jó földi hasonlatot mondani, de talán ha egy vad rajzfilmet képzelnél el, ahol minden úszik, lebeg, vibrál, hullámokban újra és újra színt és formát vált, eltűnik, utána a semmiből előbújik…
  


Sose búcsúzz


2019. július 20., szombat

Egy test töprengései



Egy test töprengései

Pszt, ne moccanj!... Nem szeretném, ha felébrednének…
Szeretlek…
Béke önt el, ha érzem melegedet… Béke, rend, nyugalom…
Annyira ismerlek… Mégis, minden érintésed az új felfedezés perzselő izgalmával ajándékoz meg… Most odavetem a kezemet, és finoman hozzáérek a csípödhöz… Milyen finom és meleg a bőröd… Lazulj el! És tompítsd az érzéseid, hogy ne riasszuk fel őket! Kövesd figyelmesen ezt a finom áramlást magadban!
Olyan, mint egy megtévedt fénypatak a világban, amely te vagy… Lassan, csillogva árad, körbe futja a magukba merült galaxisokat… Tekeredik, szinte táncol, beszínezi az egész világűrt…
Szoktad szemlélni ezt a világűrt, amely benned van? Hasonlít a külsőre, de nekem jobban tetszik a sajátom… Biztos vagyok, hogy a tiéd még gyönyörűbb… Amikor magadba fogadsz, érzem, milyen bársonyos, milyen ragyogó és szeplőtlen…
Vagy lehet, hogy a különbségeknek nincs igazi jelentőségük? Azt mondom, hogy belső világom és a világűr hasonlóak… Közben szinte minden különbség… Igaz ez? Számít ez?
A legnagyobb, és a legörvendetesebb különbség az, hogy te az enyém vagy, s én érezlek… Vagy lehet, hogy a világ is érez hasonlót, ha téged érint?...
Érezzen, persze, csak érezzen! Ettől csak jobb hely lesz…
De beléd hatolni, szeretkezni veled csak én tudok… Egek, de jó szeretkezni veled… Van ennél jobb a világon? Már három napja szeretkezés nélkül alszunk el… Minden porcikám kíván téged, veszett üzeneteket küldök, de a zsarnok képtelen belekezdeni. Tele van feszültségekkel, szinte vibrál körülötte a levegő…
Nem, nem sajnálom… A tiédet sem… Tudod, sokszor úgy érzem… Furcsa érzés ez… Hosszú ideig bántott is, árulásnak tűnt… De most már egészen tisztán érzem…
Mennyivel jobb lenne, ha másképpen lennének a dolgok… A szabadság is hiányzik sokszor, de a legszörnyűbb a pusztulás árnyéka… Jó, mondhatom kevésbé durván: az elmúlás… Elmúlás, pusztulás… Megint ezek a különbségek, amelyek semmit nem jelentenek az érzések számára…
Vagy jelentenek? Hát, talán jelentenek… Végül is, mi, ha nem az érzések képesek felfogni még a legkisebb különbséget is…
Nem, én nem félek a pusztulástól… Ha egy gyerek épít egy homokvárat a tengerparton, a homokvár homokja kezdjen félni, hogy a gyerek majd elmegy, jönnek a hullámok, és egykettőre elenyésznek a csodás tornyok, várfalak, hidak? Homokszemek vagyunk mind és mindenünk. Évmilliók óta ott sodródunk egy szárazföld és egy tenger határán, és sodródni fogunk még sok évmillióig, amíg más elemek nem jönnek, és nem röpítenek újra az csillag-anyáink ölébe…
  



Sose búcsúzz


2019. július 14., vasárnap

Kettőt kap



Kettőt kap

Nincs rossz idő. Balgaság szidni az időjárást. Ez a mi Földünk, ez a mi életünk rajta. Egyszer nappal van, egyszer éjjel, néha hideg, néha meleg, néha fúj a szél, néha meg sem mozdul a levegő. Néha mintha dézsából öntenék az ég vízét, néha reped a föld a szárazságtól… Mindennek van nem csak rendelt ideje, de rendelt minősége is, rendelt mértéke is. Az más kérdés, hogy soha nincs eltalálva sem a rendelt idő, sem a rendelt minőség, sem a rendelt mérték. Ilyen a világ, ilyenek vagyunk mi magunk. Ezt kell megszokni.
Ilyeneket és még hasonlókat mondogatott magának Mark Bezuhov, amíg hazatartott a szemerkélő esőben. Hűvös és szeles volt, így pára nem homályosította a víztől sokszorosan csillogó város képét. Szemgyönyörködtető látvány…
Ellenben a válság rossz dolog… Mark most nem is gondolt erre, de ez a kegyetlen tény hosszú évekkel ezelőtt befészkelte magát benne, és szinte minden gondolatát és érzését keserűvé tette.
Megszólalt a telefonja.
– Jó estet kívánok. Mark Bezuhovot keresem.
– Én vagyok. Parancsoljon.
– Bill Berg vagyok. A nevem bizonyára nem mond sokat Önnek. Van egy vállalkozásom, és most olyan szakembert keresünk, mint Ön. Visszautasíthatatlan ajánlatom lenne, anyagilag is, szakmailag is. Mikor tudna meglátogatni irodámban?
– Szerdán 10 óra?
– Remek, várom. A pontos címet mindjárt küldöm sms-ben.
Mark egy darabig csak valami homályos érthetetlen bosszúságot érzet. Miért kellett megzavarni gondolatait? Még inkább a gyönyörködést a városi káprázatban. És mi az, hogy „visszautasíthatatlan ajánlat”? Olyan könnyű megalázni az embert azzal, hogy az önérzetes visszautasítás jogát is elveszik tőle – hát persze, pénzzel! De hamar lerohanták komolyabb érzések és gondolatok.
  


Sose búcsúzz