A megváltó
A
sovány fiatalember szelíden könyörgött.
–
Bármilyen munkát elvállalok. Rendes, megbízható ember vagyok, csak a rómaiak
miatt lettem földönfutó.
Az
elöljáró gyanakvóan méregette a vándort.
„Becsületesnek
tűnik. És igen jámbor… Hát adjunk neki egy esélyt!” – gondolta.
–
Rendben van, fiatalember! Befogadnánk Megváltó-figyelőnek. Szent kötelességünk
várni Őt, és méltón fogadni. Ott kell ülnöd abban a fehér kőtoronyban a falu
szélén, napkeltétől napnyugtáig. A feladatod figyelni a Megváltó jöttét, és
azonnal szólni nekem, ha meglátod!
–
De miről lehet felismerni Őt?
Az
elöljáró megdöbbent a kérdéstől, idegesen simogatta hosszú ősz szakállát.
–
Anyádat lehet, hogy nem, a Megváltót meg fogod ismerni.
Ezzel
a téma le volt zárva.
–
No és persze, amíg ülsz ott, mindenre kell figyelni, és majd időről-időre
beszámolni nekem… Fontos tudnom az embereinkről, ki merre jár, mit hoz-visz…
Sosem lehet tudni… A közösség nyugalmáért és biztonságáért mind felelünk.
Az
elöljáró még mindig simogatta szakállát.
–
Munkádért pedig naponta kapsz egy levest. Aztán minden második télen új inget
is. Az új ing persze, többnyire használt is lehet. Pénzben meg havonta egy
ezüstöt.
A
fiatalember furcsán mosolygott…
–
Jó, jó, nem sok, tudom, de gondolj arra, hogy egy életre szóló munkát kapsz! –
nevetett kedélyesen az elöljáró.
...
…
Sose
búcsúzz
