Nevem Sokasodó
Egyszerű
szoba. Négy fehér fal. Köves padló, magas kupolás plafon. A szoba közepén az
asztal. Egyszerű, fából készült asztal.
A
falnál egy széken ül Ádám.
Kinyílik
egy ajtó. Ádám eddig nem vette észre, hogy azon a helyen ajtó van. Belép egy
nő. Kezében tálca. A tálcán egy tányér. A tányéron egy zsemle.
A
nő odamegy az asztalhoz, leteszi a tányért a tálcáról az asztalra, megfordul,
és ugyanúgy kimért nyugalommal, csendes lépésekkel kimegy, gondosan behúzva
maga mögött az ajtót.
Ádám
kíváncsian nézi a szép gömbölyű, barnás-sárgás zsemlét. Az orra megérzi a finom
hívogató illatot. Némi tanakodás után feláll, oda megy az asztalhoz, megfogja a
zsemlét. Milyen barátságosan meleg! És hogy illatozik száz illattal! Ádám
beleharap a ropogós süteménybe. Micsoda kéj: szájnak, kéznek, szemnek, orrnak,
fülnek, az összes érzékszervnek. A lelkének is.
Egy
pillanatig gondolkodik, végül úgy dönt, hogy a teljes élvezet érdekében
visszamegy a helyére, és leülve lassan ünnepélyesen eszi meg ezt a csodát.
Egy
idő után a szoba elsötétedik. Nem lehet látni semmit. Csak Ádám lassú
egyenletes, egyre csendesebb lélegzése hallatszik.
* *
Egy
idő után újra világos kezd lenni. Ádám nyújtózkodik a székén, kinyitja szemét.
Vele
szemben egy széken ül egy magas nyúlánk ember.
Ádám
el van foglalva emlékeivel.
A
másik mosolyog.
Múlik
az idő.
Nyílik
az ajtó, belép a nő a tálcával. A tálcán tányér két zsemlével.
A
másik kissé meglepetten fel akar állni, de látja, hogy Ádám ül, így ő is
visszaül.
A
nő leteszi a tányért az asztal közepére, visszateszi a tálcára a régi üres
tányért, és komótosan kimegy.
Ádám
feláll.
A
másik is fürgén feláll.
Ádám
megy az asztalhoz
A
másik áll.
Ádám
nézi a két zsemlét. A baloldali egy kicsit nagyobb, a héja ínycsiklandóan
repedt itt-ott. Megfogja azt, visszamegy és beleharap nagyot a süteménybe. A
kéjtől hunyorítani kell…
A
másik bátortalanul indul az asztalhoz. Hosszasan nézi a zsemlét, közben
odapillantgat Ádámra, ahogy az jóízűen majszolja a magáét. Kis idő után
odanyúl, megfogja a zsemlét. Annak melege bátorságot ad. Szájához emeli, de
először csak megszagolja óvatosan, azután még egyszer mélyet szippantva, a
végén egy kicsit beleharap. Az ő arcára is kiül a kéj. Közben megint ránéz a székén
terpeszkedő Ádámra, sarkon fordul, és indul a saját helyére. Hosszasan
fészkelődik, azután jó előre nyújtva nyakát lendülettel beleharap zsemléjébe.
Egy
idő után a szoba újra elsötétedik. Nem lehet látni semmit. Csak Ádám és a másik
lassú egyenletes, egyre csendesebb lélegzése hallatszik.
* *
A
megszokott időben újra kivilágosodik. Ádám nyújtózkodik a székén, kinyitja
szemét.
…
Sose
búcsúzz
