Számrejtvény 1

1 + 2 = 9

2 + 4 = 1

3 + 6 = 5

4 + 6 = 1

4 + 8 = 21

5 + 6 = ?

Sokszor találkozunk hasonló számrejtvényekkel. Nem ártanak, ellenkezőleg. Kíváncsivá teszik az embert, provokálják, elgondolkoztatják.
Különösen jó, hogy hozzászoktatják a"laikusokat" is a + jel viszonylagosságára. Valójában ezeknél a + jelet idézőjelek közé kellene tenni, de játék lévén, nem fontos az ilyen "pedantéria".
Ugyanakkor az ilyen típusú számrejtvény most már lassan unalmasba kezd fordulni, hiszen a "trükkök", vagyis a viszonylag egyszerű képletek választéka nem nagy...
Vagy mégis nagyobb lenne?
Most kipróbáltam: találok-e távolabb is alkalmas képletet, amely így keményebb feladat elé állítja a fejét törő játékost. Alkalmasnak pedig az olyan képletet tartottam, amely a szokásos számkörben szokásos eredményt ad, és nem csillagászati vagy negatív vagy tört számokat...
Jó megfejtést.
Ha addigra más nem talál rá a megoldásra, egy év múlva itt felfedem.

* * *

Rekviem az erőszakmentességért?

Nem temetni, dicsérni jöttem az erőszakmentességet. Dicsérni, hirdetni, és követelni.

Különösen indokolt ez most mindazok számára, akik hisznek az új forradalomban. Hiszen telítődött életünk erőszakkal. Minden eddiginél nagyobb a robbanásveszély. Civilizációnk felrobbanásának a veszélye.

Ferenc pápa hosszabb ideje tényként kezeli a harmadik világháborút. Szerinte az még töredezett, mozaikdarabokból áll.

De ezek a darabkák bármikor összeállhatnak egy tűzbe.

Hívjuk-e háborús, erőszak uralta helyzetünket már csendben elkezdődött harmadik világháborúnak, vagy csak erőszak uralta kornak, stiláris kérdés.

Az igazi kérdés: miért?

Miért győzni látszik az erőszak az erőszakmentesség fölött, és szinte minden fölött, amikor hosszú évtizedeken keresztül más trend látszott kialakulni?

Kultusza mindig is volt az erőszaknak is, az erőszakmentességnek is.

Buddhától és Jézustól Mahatma Gandhiig és Martin Luther Kingig, megszámlálhatatlan azok sora, akik hirdették és példázták az erőszakmentességet.

És legyen annyi becsületünk, hogy bevalljuk: a ma lassan elköszönő nemzedékek olyan világban nőttek fel, élték le életüket, amely büszkén és tudatosan elvetette az erőszakot. Gondoljunk a szocialista irodalomra, filmművészetre, kultúrára! Nyoma sem volt az erőszak kultuszának.

Ezzel szemben mi állt? Irodalomban, filmművészetben, kultúrában? Életmódban? Hétköznapokban? Rendben, ne mondjuk azt, hogy irodalom, hanem azt, hogy kommersz irodalom. Ne mondjuk, hogy filmművészet, hanem azt, hogy kommersz filmipar. És a hétköznapok? A maffia uralta Olaszországtól a maffia és Ku Klux Klan uralta Amerikáig, a tábornokok és halálbrigádok uralta Latin Amerikáról ne is beszélve.

Most azt a drámát előadni, hogy veszett terroristák hozzák az erőszakot életünkbe hazug és álságos médiakampány.

A terrorizmus rendőrségi ügy. Ami nagy társadalmi ügy, az az igazi erőszak forrásainak elzárása. Hatalmas feladat, amelyhez kevesebb, mint forradalom nem lesz elég. Mert nem csupán az erőszak, hanem a valóban átkos múlt minden árnyát is el kell zárni.

Forradalomra van szükség, de a jó irányba tett legkisebb lépést is üdvözölni kellene. A legutóbbi, a Saint-Etienne-du-Rouvray-i templomban esett gyalázat után a francia BFMTV és Le Monde azzal a kezdeményezéssel állt elő, hogy a jövőben ne mutassák a terroristák arcait. Sajnos ezt ők maguk sem tartják be következetesen, és alig akadt követőjük. Pedig ez lehetne egy fontos önkorlátozás, amelyet inkább ki kellene terjeszteni azzal, hogy nem csak a gazemberek személyes publicitását kellene megtagadni, hanem általában is az efféle szenzációkat vissza kellene szorítani a rendőrségi apró hírek rovatába.

Nem lesz könnyű, mert az erőszak kultuszának haszonélvezői és iparosai légiónyian vannak, pénzük is van, nem kevés.

De nem adhatjuk fel, és nem énekelhetünk rekviemet az erőszakmentességért.

Élni akarunk, és az élet erőszakmentes világban igazán szép.

* * *

Migráció – jog, kötelesség, teendők

A migráció elvi alapja igen egyszerű mindazok számára, akik felismerik az emberiség történetének üzenetét: egy a Föld, közös és oszthatatlan otthonunk. Semmilyen földdarab múltbeli „megszerzése” nem jogosít fel senki emberfiát-atyát, hogy akár kerítéssel, akár fegyverrel kizárólagos birtokának tekintse.

Ugyanakkor a migráció igen bonyolult és igen szabályozott világunkban nem lehet a törvényen kívül, nem lehet egyoldalúan vagy önkényesen gyakorolt jog, kötelezettségek nélkül.

A migráció korunkhoz illő, korunknak adekvát szabályozása megint – viszonylag – egyszerű, békésen és humánusan elvégezhető feladat.

Ezzel szemben a ma uralkodó erők egyáltalán nem tanúsítanak jóakaratot, becsületes szándékot a feladat elvégzésére.

Egyre drámaiabb módon hiányzik a politika színpadáról az egészséges népi erő, amely képes lenne megoldani ezt a feladványt. Az ellenerők egyre jobban süppednek el opportunizmusukban, tragikusan eltorzítva nagy tömegek tudatát.

Miből áll a megoldandó feladat?

Legelőször tisztázni kellene a migráció eltérő kezelést igénylő formáit.

Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy három motivációt kell megkülönböztetni: menekülés egy (akár természeti, akár társadalmi) katasztrófa elől, egy jobb élet keresése, illetve egy vágy keresése („. Döntő szempont továbbá, hogy egyéni (vagy) vagy tömeges migráció indul-e.

Egy normális – katasztrófák és súlyos igazságtalanságok nélküli – világban tipikusnak a második és harmadik fajta motiváció által indított egyéni migrációt kellene tartani, és ennek igazságos és humánus kezelésére aligha lehetne jobb rendszert kitalálni, mint például a fejlett demokráciákban most is működő („zöldkártyás”) rendszerek. Ezeknél „csupán” a szokásos csökevényeket kellene korrigálni („az jöhet, akire a munkaerő-piacomnak szüksége van”). A döntő elemnek az egész „migránspolitikában” inkább annak kellene lennie, hogy a befogadás mértékét és a méltányosan elvárt feltételek meghatározását a településekre kellene bízni. Ebben a kérdésben az állam „csak” közvetítő, összesítő és elosztó szerepet kellene vállalnia.

És itt van az egyik sorsdöntő elem: egyetlen településnek sem lehet joga azt mondani: én nem fogadok idegeneket (és így értelemszerűen egyetlen ország sem mondhat hasonlót). Valószínűleg nemzetközi megállapodásban kellene szabályozni, mennyi lehet a minimális befogadási „kvóta” egy település számára, illetve minek függvénye lehet ez a minimum.

Jóval bonyolultabb ügy, és aligha lenne szabályozható jogi eszközökkel a befogadott személyektől, családoktól elvárt integráció.

Itt egészen apró részletekbe nem mehetünk bele, de annyit megjegyeznék, hogy komoly különbségek is lehetnek a szerint, hogy a migráns egyszerűen jobb életet keres, szinte bárhol (ami az ú. n. gazdasági menekültekre jellemző), vagy bármilyen, alapvetően belső személyes vágy, kötődés miatt szeretne egy adott országban letelepedni. Az első esetben ésszerű lehet egy határozott időre szóló engedély, a második esetben viszont meg kellene adni az életre szóló megoldás bizonyosságát.

Egészen más elbírálást és kezelést igényelnének, igényelnek a tömeges migrációs hullámok. Ezt a jelenséget semmilyen vonatkozásban nem lehet, nem szabad elbagatellizálni, hiszen a sokezres, milliós tömeg sodródása megannyi egyéni tragédiát, emellett súlyos társadalmi konfliktusokat okozhat.

Itt több nagy feladaton kellene dolgozni:

- mindent el kellene követni a migrációs hullámokat indító természeti és társadalmi katasztrófák megelőzése, illetve felszámolása érdekében, ebben a körben legfőbb, legsürgősebb feladatunk a valódi béke megteremtése, a háborúk okozta pusztítások jóvátétele;

- mindent kellene elkövetni a súlyos, tragikus egyenlőtlenségek felszámolásáért, amelyek ma jellemzik a Földet, ebben a témakörben nagyszabású nemzetközi fejlesztési programokra lenne szükség, mint például a Változó Világ Mozgalom által javasolt Nemzetközi kibucprogram;

- mindent el kellene követni a migrációs válság békés és humánus megoldása érdekében, tisztességes korrekt feltételekkel.

Ez utóbbi mondat mögött van egy olyan lehetőség, amely a mostanában harcoló erők terméketlen vitáiból teljességgel hiányzik.

Ez a lehetőség pedig a becsületes szerződés: segítünk nektek, a sors áldozatainak, de vannak feltételeink.

A legfontosabb: beilleszkedni a társadalom életébe és szorgosan dolgozni.  Amennyiben szükséges, a méltányos beilleszkedéshez a forrást megelőlegezzük, de azt a munkabérből vissza kell fizetni. És egyébként is elvárás lenne egy folyamatos megtakarítás a befogadó szervek kezelésében. Ebből pedig a hazatelepülést is meg kellene oldani, előbb vagy utóbb. Egy ilyen hozzáállás kellően tompíthatja minden migrációs hullám sokkhatását, és biztosíthatja idővel békés és humánus megoldását, amikor a kezdeti kritikus tömeg már nem egyben sodródik.

Súlyosan elhibázott az a politika, amely nem ezt az utat választja, hanem riogat és hergel.

Rendben van: ne Brüsszel mondja meg nekünk, hogy humánusok legyünk. Tudhatnánk, bizonyíthatnánk magunktól is.

Ne fecséreljük energiánkat, hanem alkossuk meg a világ egyik legprogresszívebb migrációs törvényét, és egyik legigazságosabb zöldkártya-rendszerét!

Nemzetközi kibuc-program

* * *

Mélytorok ugat…

Ahány leleplezés, annyi reakció. Pontosabban annyi reakció-kakofónia, hiszen szinte nincs olyan esemény, amelyre ne jönne ezerféle, rendszerint mindenféle ellentétes reakció.

De a leleplezés különleges műfaj. Drámai műfaj. Izgalmakat és élénk érdeklődést vált ki. És értelemszerűen erkölcsi kérdéseket vet fel.

Igen, súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel, és ilyenkor a kakofónia zavarba ejtő.

Ekkora szajha lenne a köz erkölcse? – tűnődik sokszor az ember.

Bizonyára nem kellene méltánytalanul általánosítani, összemosni az erkölcsös köz és a kevésbé erkölcsös „kevésbé-köz” reakcióit.

Arról hogy a leleplezett igazság és egy füst alatt leleplezett hazugság milyen erkölcsi elbírálás alá esendő, nehezebb vitatkozni. Kínosabb viszont arról vitatkozni: erkölcsös dolog-e leleplezni.

Gondoljon erről – elvi alapokon – aki amit akar, tény, kemény tény, hogy a leghangosabb reakciók alapszabályként egy alapkérdés megválaszolásából indulnak ki: jó nekünk ez a leleplezés, avagy nem? A „folyamatábra” két alternatívája: Ha jó, akkor nosza, neki esünk a leleplezés által ütött résen, és itt kő-kövön nem marad. Ha nem annyira jó, akkor összes figyelmünk – és, persze, tüzünk – a leleplezőre, avagy a leleplező leleplezésére összpontosul.

Így mennek a dolgok ebben a világban. De így kellene-e menniük? El lehet-e fogadni a köztudat gátlástalan manipulációját? Kinek milyen harcot kellene vívnia ez ellen?

Az elmúlt években több tucat világra szóló leleplezés bámuló közönsége lehettünk, van min eltöprengeni.

Különösen, hogy minden egyes eset eseti többlet-feladatot ad elménk számára.

Ahogy például a (mai nap szerint) legfrissebb leleplezés: az amerikai Demokrata párt belső levelezésének kiszivárogtatása. Különösen messzebbről úgy néz ki, mintha egy igazi hurrikán támadt – a gaz leleplező nyomán, vélt putyini nyomán. Rendben, tegyük fel, hogy Putyin tört be a Demokrata párt szerverébe. Dühös ökölrázást érdemelne-e, vagy őszinte köszönetet egy szabálytalanság (és mellesleg gazemberség) leleplezéséért?

És általánosabban: mit érdemel a leleplező? Jogi síkon? Politikai síkon? Média síkon? (Anyagilag?...)

Valóban, ki emlékszik még (ha egyáltalán értesült volna) a luxemburgi hősökre, akikre most súlyos börtönbüntetés vár, mert leleplezték a multik botrányos adó-„optimalizálási” trükkjeit a J.-C. Juncker regnálása alatt?

Visszatérve még a friss esetünkre: figyelemre méltó, milyen hatékony figyelemelterelő művelet lehet a leleplezőt kergető forgószélnek: ki foglalkozik egy egyszerű kérdéssel: a Demokrata párt (időközben lemondott) vezetése vajon milyen mértékben „csalt” a választási folyamatban? Csalt-e olyan mértékben, hogy ez befolyásolhatta volna (az amúgy rendkívül szoros) végeredményt?

Bevallom, magam elfogult vagyok a témában, hiszen B. Sanders lényegében egy, az általam is évtizedek óta képviselt politikát és programot vállalt fel, azért nem is várom el senkitől, hogy osztozzon az én bizonyosságomban. Döntsenek kompetens, tárgyilagos szakemberek, csak vizsgálják ki az esetet.

Nem, nem volt olyan erő abban a pártban, hogy erre vegye rá őket. De sajnos, úgy tűnik, az egész országban sem volt i ilyen erő. Ez pedig komoly probléma: megkérdőjelezi az Egyesült Államok jogállamiságát. Elég egy másik friss esetre gondolni: Ausztriának volt bátorsága – talán először a jogállamiság modern történetében – hogy el „lefutott” elnökválasztást semmisítsen meg választási csalás gyanúja miatt.

Mélytorok ugat, a karaván halad…

* * *

"Forever committed, forever fighting, forever forward, Bernie Sanders"

Örökre elkötelezetten! Örökre harcban! Örökre előre!

* * *

SZÜLETÉSNAPOMRA

SZÜLETÉSNAPOMRA

Hatvankilenc éves lettem én -

megleltem helyemet,

itt sem,

ott sem.

Viharvert szélben,

a változó világ

sarkán,

farkán.

Feladványaimat

sosem adtam fel.

Ez van.

Elvből.

Lehettem volna ez vagy az.

Hálózatba bújva…

Kis ár,

betyár!

Nem lettem, magamra leltem.

Emberhit igazgat,

kívül,

belül.

Nyers gyökerek intenek:

„Ateista Teodorosz lenne

példa-

képed?”

Tisztelem, de képeket nem követek,

Új Életútmutatónat magamnak

magam

írom.

„Vigyázz, ostoba, sok az eszed!

Szabályt nem ismersz, csak írod a

Csetlő-

naplód!

Mozgalmat álmodsz,

szebb és jobb világot!

Kinek?

Minek?

Míg mi vagyunk bátor hatalom,

ők a zengő ellenzék

s vice

versa,

nem kapsz helyet körünkben,

iparkodók asztalánál.

Ez van!

Nincs hely!”

Hatvankilenc nemzedék sorsa

tudásba vegylik,

lassan.

lassan.

Sorsom ezt látni, hallani.

Sorsom ezt érteni, és tudni.

Forr a

dalom!

A pusztába kiáltott minden

nektek szóló szó,

írás-

tudók.

Én egész népemet fogom

nem szilaj kőműves módon

okí-

tani!

 Szimeonov Todor

Budapest, 2016. július 22.

* * *

Nemzetek porladása

Történelmi mértékben mérve a nemzetek élete viharos. Emberi mértékben mérve saját életünk, identitásunk szilárd alapja.

Bármely nemzetség fia is légy, gazdag vagy: egy hatalmas, felmérhetetlen örökség a tiéd. Azt szokták mondani: nyelvében él a nemzet. Az valóban igaz, hogy nyelvünk révén tudjuk leginkább élvezni örökségünk jótéteményét, de a nyelvnél is fontosabb az örökségünk által biztosított gazdagság, mert ez az érzések gazdagsága. Örökségünkben van minden, ami kell minden érzéshez. Benne van, amitől megismerhetjük a büszkeség ízét. Benne van, amitől megismerhetjük a szégyen érzését.

Szegény és primitív az az ember, aki nem ismeri a szégyen érzését, úgy ahogy egy nemzet örökségének parazsa tudja azt égetni keblünkben.

Minden nemzet más, és másképpen szőtte meg az érzések mintáit, ahogy más-más hímzési mintákat, énekmódot és tánclépéseket hagyott meg. Másképpen, de csodálatosan és időt állóan.

Igen, a nemzeti örökség időt álló, mint a piramisok, mint a Húsvéti szigeteki szobrok, de a nemzetek százszámra tűnnek el minden évszázadban. Nem mindig nyomtalanul, és nem mindig visszavonhatatlanul, de szinte mindig fájdalmasan, tragikusan, különösen, ha megint emberi mértékben nézzük a változásokat…

Egy nemzetnek soha nem lesz úgy vége, hogy tagjai elpusztulnak. Az emberiség története tele van szörnyű népirtásokkal, ezzel együtt az élet erősebb a halálnál. Egy-egy nemzet végét a legtöbbször valamilyen kulturális porladás hozza. Ilyen jellemzően az asszimiláció, amely területileg körülhatárolt folyamat, de ugyancsak gyakori a szétszóródás.

A szétszóródás nem egységes elvándorlás, kivonulás, hanem többnyire hosszabb ideig tartó spontán és rendezetlen menekülés, céltalan migráció.

A szétszóródás eredménye a diaszpóra.

Szétszóródásra a történelem ezer példát tud, és sok ezer eset nyoma elveszett.

A zsidó nemzet volt az, amely elsőként tanulta meg a leckét: hogyan lehet a diaszpórában megőrizni örökségét.

Ma viszont azt kell látni, hogy a 20. század óta gyorsuló folyamatok hatalmas szétszóródást indítottak több tucat kis és közepes nemzet esetében, de ezek az új diaszpórák, a forradalmasított kommunikáció ellenére, néha éppen emiatt képtelenek megismételni a zsidó csodát, és menthetetlenül beleolvadnak új hazájuk nemzetébe. Különösen látványos ez a folyamat a kisebb európai nemzeteknél, amelyek néha lakosságuk 10-20%-át veszítették el néhány évtized alatt. Régebben ez talán távolról nem lett volna vészes, de a mai globalizáció körülményei között a zsugorodó kis és közepes nemzetek vesztésre állnak – a nemzetek versenyében.

Bonyolult, több vonatkozásban fájdalmas – és ezért veszélyes is – ez a folyamat.

De ha jól értjük meg azt, és helyes elvek vezérelnek, akkor – ahogy ez általában is igaz – jóra fordíthatjuk a változásokat.

* * *

Repülés az alagútban

Minden, ami kapcsolatos a metróval, hálás vitatéma a mindenkori ellenzék és a mindenkori hatalom között. És alaposan ki van használva.

Közben a kocsik szorgosan száguldanak az alagutakban, naponta majdnem egymillió utast szállítva.

Hát ez az: száguldanak, néha pedig az az érzésem, hogy repülnek. Pontosabban a 3. vonal özönvíz előtti szovjet szerelvényei, különösen egyes szakaszokon. Például a Ferenciek tere és Nagyvárad tér között.

Mivel gyakran utazom a metrón, feltűnt, hogy ezen a szakaszon mintha a kocsivezetők megbolondulnának, teljes sebességre kapcsolnak. Sokszor gondoltam már: megtudakolom a BKV-nál, vajon mérik-e, rögzítik-e folyamatosan a kocsik sebességét, és mit mutatnak az objektív mérések? Kétségtelenül, az új francia kocsik simábban suhannak. Lehet, hogy emiatt nem is érezzük annyira sebességüket. Nekem mégis az a tippem, hogy az említett szakaszon a 3. metró kocsijai tartják a rekordot.

Ami azért is érdekes, mert ezek valóban matuzsálemek, és mindenféle rosszat mondtak már el róluk is, a 3. vonal pályaállapotáról… Már évekkel ezelőtt akut életveszéllyel riogatott az ellenzék. Nehéz elképzelni, hogy most a kocsivezetők az ellenzék beépített kamikázéjai lennének. Csak arra tudok gondolni, hogy egyszerűen azon a nyílegyenes szakaszon, ezekben a strapabíró megbízható kocsikban nem tudnak ellenállni a sebesség mámorának.

Szegény kocsik meg repülnek és szolgálnak. (Nem annyira) csendesen, és bizony megbízhatóan. Harag, sértettség nélkül. Lépten-nyomon megszólják, gúnyolják a mai nagyhangúak. A gazdáik levertek róluk, átfestettek mindent, ami identitásuk jele, hiszen a mai fiatalok megrontásához vezet őshazájuk rövidítése…

Butaság, egyetértek… Mik nem jutnak az ember fejébe az alagútban repülve. De mindjárt kijutunk a napfényre.

* * *