Már
sokszor rám szegezték a kérdést: miért kell filozofálni? Miért kell
filozofálnom?
Rám szegezte a kérdést számomra különösen fontos közeli ember. Idegen is.
Az élet is…
Sokáig úgy éreztem: ez afféle költői kérdés, többnyire költőiség nélkül,
esetleg éppenséggel ingerültséggel, dühvel terhes kérdés, amelyre értelmetlenség
válaszolni. Bizonyára azért is éreztem így, mert eddig nem tudtam megragadni a
kérdés mögött lapuló tévedést.
Ez a tévedés pedig az, hogy a „filozofálás” filozófiai kérdések tárgyalása.
Mintha létezne egy távoli és ismeretlen Patagónia, a filozófusok országa, és
aki filozofál, ennek a furcsa országnak minket nem érintő ügyeiről értekezik. Ezzel
szemben a filozófia nem más, mint az, hogy a lehető legkomolyabban vesszük az
igazán komoly problémáinkat. Saját problémáinkat.
Ha valami, ami most különösen foglalkoztat, kitölti a lényeget, szétfeszít,
nem elég kinyilatkoztatni, hogy „ez fontos”. A fontosságának megfelelő
komolysággal, felelősséggel, tudással, bölcsességgel, szeretettel kell beszélni
róla. Már amennyi komolyság, felelősség, tudás, bölcsesség, szeretet áll
rendelkezésre. Mert, valljuk be, nem mindig van elég mindegyikből. A komolyságot
(vagy morcosságot, depresszió stb.) az élet valahogy összegerebélyezi… De a
tudás, bölcsesség, szeretet, ajjaj, ezzel sokszor gondban vagyunk… Ha pedig akad elég, ne restelljük, hogy ezzel
összeáll a beszédnek az a minősége, amelynek láttára a vak is azt mondja:
filozófia.
Milyen furcsa, hogy a filozófia is e két varázsszónak az összekapcsolása,
mint bölcsesség és szeretet, az élet igénye is e kettőre bök, és bök, és bök:
bölcsesség és szeretet.
Bölcsesség és szeretet semmi fontos nem oldható meg. Azokkal minden. Ilyen
egyszerű.
*
* *
